Tegye fel a kezét az, aki a Grimm és Benedek Elek meséken kívül maga is tapasztalt, hallott, vagy látott már örök szerelmet! Vagy legalábbis tíz év után is olyan igazi, hevesen lobogósat. Hát én speciel tudok egy ilyenről. A pasi úgy egy évtizede zúgott bele a későbbi feleségébe úgy istenigazából „love at first sight” típusosan, azaz: meglátta és dőlt a lila köd, mint amikor Milka tehén eső után megrázza magát az alpesi legelőn. És frankón, ennyi idő után is totál szerelmes még a csajba. De nem ám csak úgy relaxáltan, hanem totál fullosan. Úgy, hogy ha napközben megszólal a mobilja, vagy SMS-t kap, két méterről fekete párduc módjára vetődik a telóra, hátha Ö az. Vagy képes egy étteremben úgy beleveszni a nőci szemeibe (amik köztünk szólva tényleg gyönyörűek), - mint a Dzsungel könyvében a Kaa áldozatai-, hogy azt sem hallja meg, mit kérdez a pincér. A hálószoba meg olyan, mint a Bajor Gizi múzeum, mindenhonnan csak a csaj képei virítanak. A számítógépének háttérképét már nem is sorolom. Erre mondaná Besenyő Pista bácsi, hogy „nooormááális?” Pedig még azt sem mondhatjuk, hogy olyan Csipkerózsikás, Hófehérkés, tündérmeséses életük lenne.  Volt ott minden: szétköltözés, „3. típusú találkozások” a feleség részéről, sírás, balhé, ami kell. És ennek ellenére a dolog működik. Már ami a szerelmet és a manust illeti. Mert a feleség azért jóval visszafogottabb. De őt most hagyjuk, a történetünk most inkább a pasiról szól. Sőt, - ha már így belevágtam a dolgok közepébe-, azt is el kell mondani, hogy az ürge, amióta ismeri a nőt, tényleg hűséges. Se egy kóbor numera, se egy csók, se egy kis kézimunka, vagy ilyesmi más bigékkel. Mintha nem is ezen a bolygón élne és nem a Sex-és New Yorkon szocializálódott volna. Itt az az igazán megdöbbentő, hogy ezek szerint létezik olyan, hogy valakiben 10 év után is találunk újat, szeretni, csodálni valót, hogy elemi erővel lehet megkívánni valakit, akinek pedig már minden anyajegyét és szőrtüszőjét kívülről ismered. Hogy akit már megunhattál volna, mint tapétát a falon, arra mégis úgy nézzél, mint Humphrey Bogart Ingrid Bergmanra a Casablancában.  Azért ez nem rossz, köztünk szólva. Mert hányan majrézunk, hogy jó, jó, most csípjük egymást, de mi lesz évek múlva? Milyen jó is lenne, hogy akit most szeretek, azt akár egy évtized múlva is a szerelmemnek tudjam. Hogy remélhessem, hogy ő is érezhet majd még így hosszú idő múlva is.

Húúú. Vigyázat! Kicsit nem figyelek oda és máris kezdek romantikus lenni. Lehet, hogy le kéne már mennem a sarki sörbárba egy kicsit a haverokhoz, hogy helyére tegyenek…        

Szóval, hogy van-e örökké tartó szerelem, azt nem tudom. De ígérem, 10 év múlva egy következő blogban leírom…